A nagytájakkal meghatározásával érdemes kezdenünk az ismerkedést. Részben ezek a felosztások segítik az eligazodást, másrészt ezek olyan érzelmi és szellemi örökségünk, amelyek egész életünkben meghatározóak. A nagytájak határai átnyúlnak az állam mai határain: ám ahogy városfejlődésünk korszakai, természeti földrajzunk összefüggései, a tájalakítás korszakai sem érthetőek a Kárpát-medencei kitekintés nélkül.
A Felföld a történeti Magyarország északi hegyvidékének összefoglaló neve, amelyet párhuzamosan Felső-Magyarországnak is neveztek. Mai értelemben a magyar nyelvterület északi részét értjük a tájnév alatt.
A tájékozódást kezdjük Pannóniával, ami szűkebben Transdanubius, Dunántúl: ugyanaz a földrajzi egység és teljesen más történelmi identitás. Történelme Magyarország múltjának dicső, ugyanakkor drámai mozzanatait örökíti meg: ostromokat, hadjáratokat és királyi vadászatokat, vallási türelmetlenséget és békés évtizedeket: amikor a képzőművészeké és az építészeké volt a főszerep.
A Dunántúl a legösszetettebb, legsajátosabb nagytáj, földrajzi egység a Kárpát-medencében - amely egykor egy államalakulatnak adott otthont. Várkonyi Nándor a (Magyar) Dunántúl című könyvében - más hazai példák például a Tiszahát - analógiájára javasolta a Dunántúl helyett a Dunahát elnevezést: ezzel kedvezve azoknak, akiknek a Dunán túl már Dunán innent jelent. Réges-régi ötlete találó ma, amikor a Dunántúlt két nagy tájegységre, a Kisalföldre és a ˝Dunántúlra˝ osztották.
A Dunántúl a Duna völgye, az Alpok keleti nyúlványai, valamint a Mura és a Dráva folyók által határolt nagytáj. Az elnevezés legrégebbi magyar tájneveink egyike. A Dunántúl nem sokkal a honfoglalás után már sűrűn lakott településnek számíthatott.
A tudományok fejlődésével a rendszerezni vágyó ember újabb és újabb szempontok alapján csoportosítja világát, kicsiben és nagyban. A mai Magyarország földrajzi tagolása is árnyaltabb képet mutat a korábbiaknál: a tájegységek újraértelmezése pedig új távlatokat nyit. Mindez érinti a tájegységek felosztását is. A szakemberek az új fogalmak bevezetésével szakítanak azzal a hagyománnyal, hogy egy-egy tájegység határát a folyók, a hegyek jelentik.
A Duna vonalától délre és nyugatra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a Dráva által határolt, rendkívül tagolt, sokarcú nagytáj. Legkorábbi tájneveink közé tartozik. Történeti és néprajzi határát azonban szűkebben kell megjelölni.
A természetföldrajzi és kultúrtörténeti nagytáj fogalma a 18. században alakult ki, mintegy megkülönböztetésként a kárpát-medencei Nagy-alföld területétől. A Kisalföld sajátos, hegyek közé zárt táj: ma államhatár osztja ketté.
Az Alföld Magyarország legnagyobb tájegysége, éppen ezért Nagy-Alföldnek, Magyar Alföldnek is nevezik. Elég hazánk térképére tekinteni, jól látszódik, hogy a nagytáj a Kárpát-medencét meghatározó, a Duna és a Tisza mentén elterülő homokvidékkel, löszhátságokkal, vízjárásokkal tagolt síkság. A fogalom mai jelentése a középkor végén kezdett kialakulni.
A 19. század első harmadától, a romantika és a nemzeti tudat jegyében meginduló magyar néprajztudomány az itt élő nemzetiségek kultúrájának csak legjellegzetesebb jegyeit írta le. Mindez összefüggésben van a szabadságharc illetve a dualizmus korának nemzetfelfogásával és ellentmondásos nemzetiség-politikájával is.
