A 18. században már önálló építészeti táj a Közép-Dunántúl: a Balaton-felvidék, a Bakony vidéke és a Vértes. Elsősorban az különbözteti meg az innen nyugatra eső területektől, hogy a faépítészet eltűnőben van. A településeken a század harmadik harmadában már a sövény is visszaszorul a alkalmazott kővel szemben.
Tatabánya szlovákok és németek által lakott elődközségei kettős hátránnyal indultak. Hátrányuk adódhatott származásukból és abból a tényből, hogy a kutatás szempontjából ez a térség nem volt túl érdekes. Budapest közelsége és a korán kiépülő vasútvonal hatására korán megindult a polgárosulás, a 20. század fordulójától alakuló Tatabánya község vegyes összetételű lakosságával.
