 |
A történet folyamatai és tendenciái a megbicsaklások és újrakezdések állomásaiból épülnek, amelyek jelenkori szintézise egy, az erőszakos városlétesítési, városcsinálási szándékokat és törekvéseket pontosan reprezentáló, furcsa konglomerátum. Az ötvenes években emelt tatabányai élettér-keretek, kulisszák a város ma már történeti rétegeknek minősülő, több mint fél évszázados épületei, és e terekben és e falak között, szórványosan megjelenő függelékek gyanánt Tatabánya megkopott, elfelejtett és kallódó plasztikái veszik körül a mai városlakót.
Komárom-Esztergom vármegye alispánja, dr. Tárkányi Lajos az Esztergomban 1945. október hó 24-én kelt 5294/1945. számú, a négy község, Felsőgalla, Alsógalla, Bánhida és Tatabánya egyesítését indítványozó leiratában az egyesítés indoklásául azt fogalmazta meg, hogy a négy bányaközség „minden anyagi és erkölcsi erejével egymás felé gravitál. Ezt mutatja a beépülés, a település, sőt kulturális életének központi irányítást kívánó lendülete is. A mintegy 50 ezer lelket számláló tömb nem érheti el azt a felemelkedést, melyet megérdemel, sem anyagi, sem szellemi téren, ha sorsát négy fej, négy elhatározó szerv intézi.” Az 1947-es egyesítéssel a megérdemelt felemelkedés előtt azonban súlyos problémák és nehézségek jelentkeztek, amelyek napjainkig meghatározzák a város létét, életét és perspektíváit, s amelyek azon történeti tényből eredeztethetők, hogy Tatabánya a szerves, a történeti városfejlődés helyett a mesterséges városkreáció pályájára kényszerült.
Mint a Sztálinváros, Miskolc, Tatabánya című, a városépítésünk fejlődését áttekintő 1959-ben megjelent könyv szerzői megállapítják, a várostervezési és városépítési feladatok végrehajtásának három lehetséges megoldása van: az új városok megalkotása, a régi, meglévő városok fejlesztése, és a jelentéktelen települések városokká növelése és átszervezése. Tatabánya számára ez a harmadik lehetőség adatott meg. Az elődtelepülések összevonása és várossá nyilvánítása mellett a tatabányai városépítés másik fontos tényezője a település megyeszékhellyé nyilvánításának kérdése volt, amelynek realizálása korántsem volt zökkenőktől mentes folyamat. Az új megyeszékhely kijelölésének kérdése már 1946-ban felmerült, de a politikai síkokon zajló viták miatt – elsősorban a Tata-variáció felmerülése kapcsán – még 1948-ban sem dőlt el a kérdés.
Ekkor a megyei intézmények Tatabányán való felépítését és a lakótelepek Tatára való telepítését tervezte az Országos Tervhivatal – és ebben a szellemben felfüggesztették a tatabányai lakásépítkezéseket –, amely elképzelést aztán a Népgazdasági Tanács határozata hiúsította meg: a megyeszékhely intézményei a lakóépületekkel együtt Tatabánya-Újvárosba kerülnek. Az 1950-es megyeszékhellyé nyilvánítás legfőbb indokai a korszak heroikus ideológiai-politikai indíttatásaiból eredeztethetők, amelyeket mindemellett a település Komárom megyei központi elhelyezkedése, kedvező, de ugyanakkor súlyos nehézségeket is okozó közlekedési adottságai és fekvése, a szénbányászatra alapozott gazdasági erőforrások kiaknázása, a bányászathoz kapcsolódó iparosítási törekvés tett indokolttá. A városépítés, és így Tatabánya 1950-es első általános rendezési terve Tatabánya-Újváros felépítését jelölte meg legfontosabb célként, amely magába foglalta a megyei intézményeket felölelő városközpontot és az újvárosi lakótelepet.
Érdekes megjegyezni, hogy 1948-ban az óvárosi városrészben az újvárosi tervek realizálásának megkezdése előtt már megindultak a Major Máté (1904-1986) tervei alapján megvalósuló lakótömbök építkezései, amelyekben tágas, korszerű alaprajzra szervezett, igényesen kivitelezett lakások létesülhettek akkor, amikor szakmai és politikai körökben éles viták dúltak arról, hogy kell-e fürdőszoba a lakásokban vagy nem? Az összkomfortos, tömbfűtéssel ellátott 250 lakást a szakmai megítélés „építészeti szempontból is értékes alkotásoknak” minősítette. Az óvárosi korszerű lakásépítési kezdeményezés néhány tömb felépítése után félbemaradt: az olcsóbb, alacsonyabb komfortfokozatú, kisebb alapterületű lakások tömeges létesítése 1950-ben Újvárosban kezdődött meg a szocialista városépítés egyik legfontosabb alapelve, a szomszédsági egységek elve szerint. Ez az iskolák, gyermekintézmények és kereskedelmi egységek lakóépületekkel való együttes létesítését jelentette.
A négyszintes, egyenlő magasságú, zárt egységekből felfűződő városrész monotóniáját a korszak szovjet építészeti törekvéseivel összhangban a klasszicista építészeti tagozatok és díszítőelemek mértéktartó alkalmazásával próbálták a tervezők oldani. A gyorsan meghozott központi döntések és intézkedések és a helyi teljesítőképességek valamint lehetőségek és igények rendszerint konfliktusokat okoztak. Ezt jelzi az is, hogy a központi fejlesztés hangsúlya 1957-ben – Tatabánya új rendezési tervének szellemében – újra az óvárosi városrészre tevődik át, majd később ismét az újvárosi településrész kap fejlesztési esélyeket, s mindemellett megnyílnak a lehetőségek a kertvárosi térség, illetve a családi házas építkezések, területfejlesztés előtt is.
Tatabánya településrészeinek széttagoltsága az egyes városrészek közlekedési utakkal való összeköttetését, illetve a közigazgatás, a szociális ellátás meglehetősen nehéz körülmények közötti megszervezését követelte meg a látványos lakásépítési és iparosítási beruházások, valamint a megyei szintű intézményrendszer objektumainak létesítési kényszere mellett. A problémák mélységét és nagyságát jellemzi, hogy számos korábbi, elítélő véleményt követően még az 1959-es szakvélemény is keményen fogalmaz: „Tatabánya – jellegére nézve – különböző települési részek konglomerátuma maradt, amelyben a régi intézmények hálózata alig egészült ki a városi igényeknek megfelelő újakkal.” |
