A rendszerváltozást követően a gazdaságban és a társadalomban lezajlott változások legalább annyira gyorsak és radikálisak voltak, mint a második világháború után. A gazdasági recesszió legnagyobb kárvallottjai a magyar szocialista nagyipar és bányászat egykori fellegvárai voltak: teljes iparágak szűntek meg, tűntek el szinte nyomtalanul.
A válság természetesen nem egyik napról a másikra alakult ki, mélyen gyökerező, alapvető strukturális problémák ütköztek felszínre az 1980-as évek végén Magyarországon. A szocialista városok ekkorra a hazai városállomány „élcsapatából” több vonatkozásban sereghajtójává váltak.
A tanulmány az 1980–90-es évek fordulóján zajló válságfolyamatnak, illetve a válságkezelésnek néhány jellegzetességét igyekszik megragadni – főként Tatabánya szempontjából.
Komárom(-Esztergom) megye székhelye esetében paradox módon a kiinduló helyzet talán még rosszabbnak is tűnhetett, mint többi szocialista városnál. Beteljesedett a 40 évvel korábbi előrejelzés: a szénkincs elfogyott. A szénmezők kimerülése miatt a bányászat fokozatos felszámolásának szükségszerűsége 1990-re megváltoztathatatlan tény volt. Tiszta lappal indult tehát a város: nem kellett felesleges erőfeszítéseket tennie egy halára ítélt iparág agóniájának meghosszabbítására, viszont szinte a semmiből kellett újjáépíteni gazdaságát.
A kormányzati cselekvést látva rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági szerkezet átalakításához az államtól aligha várható érdemi támogatás. Mindebből a tatabányai vezetés azt a következtetést vonta le, hogy saját magának kell – valamilyen külső segítséggel – végrehajtani a struktúraváltást. A gazdasági bázis újrateremtése, a foglalkoztatás megoldása volt a kezdeti évtized legnagyobb kihívása, a lakossági igények csak ennek megoldása után változtak.
Az alulfejlett, állandó tőkehiányban szenvedő kis- és középvállalkozói szektornak esélye sem volt felszívni a több ezres elbocsátásokat. Ezért is koncentrált a városvezetés kiemelten a külföldi működő tőke megtelepítésére. A válság mélypontját Tatabánya az 1990-es évek közepén érte el. 1995 tekinthető a fordulat évének, amikor elkészült a városi gazdaságfejlesztési stratégia első változata, és ekkor sikerült – hosszas alkudozások után – letelepíteni az első külföldi befektetőt Tatabányán. Az 1990-es évek második felében Tatabánya új növekedési pályára állt a nyugati befektetők közreműködésével végrehajtott újraiparosításnak köszönhetően.
Befektetésbarát politikával ki tudta használni a földrajzi elhelyezkedéséből származó előnyöket, újjászületett a város. (A Tatabánya 60 éves - Lehetőségek és kihívások című várostörténeti konferencián elhangzott előadás kivonata.)
Germuska Pál |
