Irodalom, irodalmi élet Tatabányán

Kónya Lajos és Gáll István Budapesten kifejtett irodalmi munkássága vagy akár közéleti pályája semmiféle hatással nem volt Tatabánya irodalmi életére. Már csak azért sem, mivel itt sokáig nem is létezett irodalmi élet.
 
Sem Kónya, sem Gáll nem Tatabányán élt már (hosszú évek óta), midőn – 1955-ben egy különös, nyomtatott füzet látott itt napvilágot. A címe: Tatabányai írások volt, alcíme szerint pedig a „’József Attila Megyei Könyvtár’ irodalmi és munkásmozgalmi antológiája”. Az ismeretlen kilétű előszó szerzője ekként kiált fel a bevezetőben: „hol vagyunk még attól, hogy ez a város hazánk kulturális életében olyan színfoltot jelentsen, melyet joggal elvárhatnánk tőle, magunktól. Hogy Tatabánya a szénen, cementen vagy alumíniumon kívül például – mondjuk – zenekaráról, képzőművész-köréről vagy íróiról legyen ismert országszerte.”

Nos, ma már nincs se szén, se cement, se alumínium Tatabányán. Tény viszont, hogy létezik zenekar, képzőművész kör, és írók is élnek ebben a városban. Hogy azután mennyire ismertek „országszerte” – éppen az itt a kérdés!

De mielőtt erre megpróbálnánk válaszolni, következzék még egy idézet, ezúttal 1971-ből, a KISZ Komárom Megyei Bizottsága első titkára által írt előszóból, amely „fiatal alkotók” Többesszámban című antológiáját ajánlotta az olvasóknak: „A KISZ VIII. kongresszusa tiszteletére jelentetjük meg a fiatal alkotók antológiáját – jelezve, hogy az irodalom, a művészet erejét is fel kívánjuk használni mozgalmi, nevelési, társadalmi-politikai feladataink elvégzéséhez.”

Aligha kell magyarázni-kommentálni ezt a kerek-perec vallomásos politizálást. Tény, hogy e városban – és persze nemcsak itt – mindenféle emberi-közösségi tevékenység szigorúan szabályozott és ellenőrzött politikai – sőt: belbiztonsági kérdésként kezeltetett; az egyetlen párt ideológiája és hatalmi gépezete szigorúan őrködött a szellem, a gondolat valamennyi megnyilvánulása fölött. Különösen érvényes volt ez a legtermészetesebb emberi kommunikációhoz, a beszédhez leginkább hasonlító irodalmi megnyilvánulások esetében. Kevésbé voltak veszélyesek az elvontabb és inkább az „egyetemesség” felé mutató művészeti ágak (a zene, a tánc, de még a képzőművészet is); érthető tehát, hogy ezek enyhébb elbírálás alá estek. Természetes volt az is, hogy a támogatás, a preferálás szempontjait legalább három évtizeden át nem a művek öntörvényű értéke, hanem a politikai-hatalmi szféra érdekei határozták meg. Magyarán mindez azt jelentette, hogy az irodalom, az irodalmi élet hosszú évekig egyáltalán nem létezett Tatabányán, vagy ha létezett is, csak azokat az írókat-költőket támogatták (persze nemcsak ebben a városban volt ez így), akik megfeleltek a korabeli ideológiai és politikai követelményeknek; nemcsak magánemberként, hanem – és ez végképp nem tett jót az irodalomnak – műveikben is.

Jellegzetes tünete volt ennek a csak rövid pórázra eresztésnek, a direkt függőség kiépítésének az a gyakorlat, amelynek során úgymond „nekünk való” költőket, írókat importáltak a megyeszékhelyre. Hiszen ezért a gondoskodásért viszonzásképpen legalább elvárható volt, hogy e kiválasztottak mindenféle ideológiai-politikai komplikáció nélkül „színesítik” majd a város és a megye szellemi életét. (Az persze más kérdés, hogy az itt letelepített író emberek mennyire feleltek meg ezeknek a kívánalmaknak, illetőleg, hogy a város és a megye mennyire becsülte vagy nem becsülte meg őket.) Súlyosbította a helyzetet – viszont a hatalom malmára hajtotta a vizet – a város irodalmi hagyományainak – már említett – szinte teljes hiánya: az ún. szocialista realizmus (vagy inkább: naturalizmus) tehát ebből következően is az egyetlen követhető és követendő minta volt.

És még egy adalék e szabadság nélküli világ irodalmi életéhez: a város vagy a megye egy-egy jelentősebb irodalmi rendezvényén – például a megyei könyvtárban – még a hetvenes években, sőt a nyolcvanas évek elején is a belügy embereit akár már régi ismerősként is üdvözölhettük volna. El lehet képzelni, hogy az ekképpen szabályozott és ellenőrzött „irodalmi élet” mennyire pezseghetett Tatabányán.

Ettől a csapdahelyzettől némiképpen elmozdulva az itt élő írók, költők közül többeknek sikerült kiküzdeni a folyamatos budapesti megjelenést (folyóiratokban, sőt önálló kötetekben); ez azonban nem jelentette azt, hogy valóban függetlenedni tudtak vagy akartak volna a helyi, az itthoni miliőtől.

Következő oldal »»»

Utolsó módosítás: 2008. január 22.  06:14

nyomtatás | küldés e-mailban