 |
A kiegyezést követő időszakban a magyar ipar fejlődésével párhuzamosan, jelentős mértékben megemelkedett az ipari nyersanyagok iránti kereslet. Az ásványkincsek közül a szén iránti igény nőtt a leginkább, amelynek köszönhetően az országban sorra nyíltak meg a bányaüzemek. A dinamikusan fejlődő bányászat, valamint a szénre épülő iparágak a munkavállalók ezreit vonzották az új bányatelepekre. A bányamunkások nagy tömegben való megjelenése azonban komoly feladat elé állította a munkáltatókat és az államot.
A ipar fejlődése és a munkamegosztás eddiginél sokkal bonyolultabb rendszerének kialakulása következtében létrejött a modern társadalom, amely nem más, mint egyenlőtlen, de egymással kölcsönös függőségi kapcsolatban álló társadalmi helyzetek összessége.1 A modern társadalom egyik legfontosabb jellemzője, hogy a munkamegosztás bonyolulttá válásával párhuzamosan egyre több „másikkal” kerülünk kapcsolatba és minél több ilyen kapcsolat van, annál nagyobb ezen kapcsolati hálók összegabalyodásának, megzavarodásának az esélye.2 A felsőbb társadalmi rétegeknek (köztük a munkáltatóknak-S.P.) éppen emiatt fűződött érdekük ahhoz, hogy a munkamegosztás gépezetét esetleg megakasztó zavarokat megelőzzék, vagy ha azok már kialakultak, akkor elhárítsák, hiszen minden ehhez hasonlatos zavar a rendszer egészének működését is fenyegette. Ennek következtében kénytelenek voltak egyre jobban tekintettel lenni és figyelni az „alattuk” elhelyezkedő szélesebb tömegekre. Ahogy növekedett az alsóbb rétegek (főként a munkásosztály) funkciójának jelentősége az egész munkamegosztásos szövedékben, úgy közelítettek ösztönmodellálásaik, viselkedésformáik, egész habitusuk a többi csoportéhoz, elsőként a középrétegekéhez. Ez a folyamat azonban nem feltétlenül spontán módon ment végbe. Az alsóbb rétegek egyik legfontosabb jellemzője, hogy a felsőbb rétegekhez képest közvetlenebbül követik ösztöneiket és hajlamaikat, viselkedésük kevésbé pontosan szabályozott. Viselkedésük a történelem folyamán általában mindig valamilyen külső kényszerítő erő hatására változott meg. Ez az erő a legtöbb esetben a közvetlen testi fenyegetettség volt.3
Ezek a külső kényszerek csak idővel, különböző civilizációs ágensek hatására váltak belső kényszerekké. A külső kényszerek akkor hatékonyak, ha azok egy hozzánk képest „magasabb szintről” érkeznek. Ez lehetett az uralkodó, egy földbirtokos, egy hadvezér, vagy éppen egy testi fölényben lévő személy. A lényeg, hogy a külső kényszert alkalmazó az egyénnel alá- és fölérendeltségi viszonyban álljon. A modern társadalmakban a munkáltató lett az egyik olyan személy, aki a „külső kényszer” eszközeit alkalmazva megpróbálta a munkavállalók ösztöneit, viselkedését, habitusát alakítani, hosszabb távon pedig elérni, hogy ezek belső kényszerekké váljanak. A külső kényszer itt már korántsem testi erőszakot jelentett, hanem szigorú munkarendet és a munkavállaló magánéletének (munkaidőn túli életének) a lehető legszélesebb körű szabályozását. Ez utóbbiban pedig a vállalati jóléti politikának lesz fontos szerepe.4
Vállalati jóléti politika vagy (állami) szociálpolitika?!
A vállalati jóléti politika már elnevezésében is a szociálpolitikához köthető, ám az 1950-es évekig a társadalomtudósok többsége még ettől különálló rendszerként kezelte. Richard Titmuss, angol közgazdász volt az első, aki a vállalatok által végzett jóléti tevékenység összességét a szociálpolitika részének tekintette, jóllehet ő maga is felhívta a figyelmet a köztük lévő alapvető különbségekre.5 Hagyományos értelemben szociálpolitikának a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló állami törekvések összességét nevezzük, amelyben lényeges szerepe van a redisztribúciónak, az állam újraelosztó tevékenységének.
Ennek során az állam az adott korszakban alapvetőnek tekintett, ám (elegendő jövedelem hiányában) a piacon ki nem elégíthető szükségleteket oly módon próbálja meg kielégíteni, hogy az állami bevételek (pl. adó) egy részét a társadalom kedvezőtlenebb helyzetben lévő csoportjai felé, különböző ellátások és szolgáltatások formájában visszajuttatja. Ennek nagysága a legtöbbször nem áll összhangban az egyéni befizetések mértékével. A vállalati jóléti politika a munkavállalók által létrehozott nyereség egy részének újraelosztását végzi azzal a különbséggel, hogy itt a redisztribúció iránya az előbbiekkel ellentétes, mivel ebben az esetben a kedvezőbb helyzetben lévő munkavállalói csoportok (pl. közép- és felsővezetők) felé történik az átcsoportosítás. A mechanizmus csaknem ugyanaz a célcsoport és a módszerek viszont mások.
Magyarországon a XX. század elejére alakult ki a vállalati jóléti politika (vagy üzemi szociálpolitika) eszközrendszere, amely két fő részből állt. Az egyik részbe azon eszközök kerültek, amelyek alkalmazását törvények vagy törvényerejű rendeletek tettek kötelezővé (pl. fürdők, segélyhelyek, balesetvédelmi berendezések stb.), a másikba tartozókat viszont a munkáltatók a jogszabályokban előírt mértéken túl vagy önszántukból biztosították (pl. bölcsőde, napközi, kantin, sporttelep stb.). Az előbbieket munkásvédelmi intézményeknek, az utóbbiakat pedig munkásjóléti intézményeknek nevezték.6
Ez a megkülönböztetés egyúttal azt is jelezte, hogy a vállalati jóléti politika soha nem volt teljesen független a szociálpolitika más szereplőitől (pl. állam, egyház, egyletek, lokális közösségek), hanem azokkal mindig szoros kapcsolatban állt. Ezek közül kiemelendő az állammal való viszonya, hiszen az állami szociálpolitika is csak akkor tudott igazán kiteljesedni, ”ha kiegészült az egyes üzemek külön egyéniségét figyelembevevő és az ezzel kapcsolatban jelentkező speciális problémák megoldására irányuló üzemi szociálpolitikával és gondozással”.7 Ez az ideálisnak tartott komplementer viszony azonban csak azokban az országokban alakulhatott ki, amelyekben mind az ipar, mind pedig az állami szociálpolitika intézményrendszere elég fejlett volt.
A vállalati jóléti politika intézményei a XX. század első felében még kevésbé terjedtek el hazánkban és talán nem véletlen, hogy a szakirodalomban leggyakrabban említett és példaértékűnek tartott gyakorlatot folytató vállalat (a Magyar-Francia Pamutipari Rt.) is külföldi érdekeltségű volt.8 Az intézményrendszer alapjainak megteremtésében jelentős szerepük volt azoknak a nyugati országokból érkező, illetve ottani tanulmányutakon részt vevő munkaadóknak és szakembereknek, akik a külföldön látottak alapján megkezdték a vállalati szociálpolitika rendszerének kiépítését.
A munkásjóléti intézmények elterjedtségéről a 20 főnél nagyobb létszámú munkavállalót foglalkoztató üzemek ellenőrzésével megbízott, Iparfelügyelet éves jelentéseiből kaphatunk képet. |
