 |
Könyvbemutató
A civil szervezetek is kivették részüket az ünneplésből, bár az általuk szervezett és pályázati támogatásból megvalósult rendezvénysorozatot kiegészítették az önkormányzat által szervezett egyéb események - az itt lakóknak mégis hiányérzetük támadhatott. A város ugyan hatvan éves (múlt), az önfeledt ünneplést azonban mélyen beárnyékolta a megosztottság, a távolmaradás.
S bár a településföldrajz, a geográfia, a településszociológia és más diszciplinák kiváló szakértői voltak jelen 2007. május 11-én és 12-én a várostörténeti konferencián, más, hasonló adottságú települések vezetői 2007. október 12-én az idegenforgalmi szakmai napon, iskolások és felnőttek tucatjai kapcsolódtak be a születésnapi várostörténeti vetélkedő fordulóiba és még többen az internetes kvízjátékba egész éven át, a döntéshozókat, akiken a város jelene és jövője múlik, mintha nem érintette volna meg az a szellem, hogy a város 60. születésnapon fordulóponthoz érkezett. A könyvbe ezért olyan előadásokat válogattunk be, amelyek felkiáltójelként figyelmeztetnek, hogy az egykori szocialista város csak akkor léphet túl saját árnyékán, ha számot vet az eltelt 60 év eredményeivel és mulasztásaival és újradefiniálja önmagát és a retrográd nosztalgia helyett új arculatot talál ki a városnak, amihez jó hátteret biztosítanak a kistérség és tatabányai agglomeráció települései.
Mintegy húsz év telt el a bányászkodás megszűnése, az utolsó bánya bezárása után: Tatabánya csupán ebbe a múltba kapaszkodva, új, XXI. századi jövőkép nélkül nem erősödhet meg a városok versenyében - sem regionális, sem országos szinten. A kiadványba - a második pályázati követelményeknek megfelelően - ezért is kerültek be a kistérségek és az ott működő aktív civil szervezetek, jövőbeli partnereink.
Tatabánya fiatal város, jogállását 1947-ben négy, teljesen egybeépült község egyesítésével nyerte el az akkori belügyminisztertől. A városhiányos térségben Tatabánya 1950-ben még megyeszékhely is lett, ekkor kapott olyan funkciókat, amely közigazgatási értelemben is valóban várossá tette Tatabányát. Ez azonban nem volt, és nem mentes ma sem konfliktusoktól sem. Elsősorban a megye többi városával.
A várossá egyesítés, majd három év múlva Komárom megye székhelyévé minősítése új közigazgatási feladatokkal ruházta fel Tatabányát. Az ötvenes-hatvanas évek lendületes iparfejlesztési politikája egyebekben a tatabányai széntermelés felfutását is igényelte, az államosításkor megszüntetett MÁK Rt. jogutódjától, a Tatabányai Szénbánya Vállalattól. Történelmileg ebben a korszakban élte meg a terület a harmadik betelepítési korszakát, hiszen az ország falvaiból - most elsősorban az Alföldről - ezrével érkeztek munkát és megélhetést keresők Tatabányára.
A „Tatabánya 60 éves. Lehetőségek és kihívások” címmel 2007. május 10-11-én rendezett várostörténeti konferencián több tudományág szakemberei elemezték a város(építés) történetét, kulturális hátterét, a megyeszékhely régiós jövőjét. Sokan vannak, akiket a város története a közhelyes megfogalmazásokon túl is érdekel: ezért volt szerencsés választás olyan szakembereket is meghívni előadóknak, akik érzelmi kötődés nélkül tudták elemezni a város rövid(?) múltját, jelenlegi helyzetét és várható szerepkörét. Körmendy Imre a városi funkciók és az építészet szerepéről szólt, Germuska Pál a szocialista várostól az újvárosig tartó átmenet (gazdasági) lehetőségeit világította meg – párhuzamot vonva a tucatnyi más szocialistának nevezett várossal. Molnár Balázs geográfus az új iparvárosok lehetőségeit ecsetelte a globalizáció térhódításának korszakában. Különösen érdekes volt Beluszky Pál professzor előadása – Tatabánya és a régió – agglomeráció – megye kontexusában, amely Tatabánya helyét elemezte a hazai városhálózatban. Több előadás tartalmaz meghökkentő állításokat a városépítésről, a szocreál félbemaradt térfoglalásáról (Wehner Tibor), a szocialista város lassú metamorfózisáról (Tóth Ferenc), valamint a helyi előadók jóvoltából számos érdekességet a közelmúlt és a jelen változásaiból.
Ezek az előadások különösen fontos részét érintették a tatabányai várostörténetnek, mert számos olyan kérdésre próbált választ adni, amelyek első megközelítésben elméletiek ugyan, de a helytörténeti ismeretekkel egybevetve számos mai probléma gyökere is érthetővé válik. Tatabánya ugyanis, az egykori bányászkolónia 1897-1902 között Alsógalla, Bánhida és Felsőgalla közé ékelődve létszámában jelentősen megnövekedett ugyan – a megye korabeli városaival egybevetve is nagy létszámú településrésszé nőtte ki magát -, pusztán ezzel azonban még nem vált alkalmassá arra, hogy önálló településsé váljék.
A MÁK Rt. és az elődtelepülések elöljáróságai közötti vita a helyi vásár időpontjáról vezetett végül oda, hogy a MÁK – 1902-ben – kezdeményezte a községgé nyilvánítást. Ahhoz azonban, hogy jogilag ez lehetséges legyen, legalább 50 olyan helybeli kellett, aki saját tulajdonnal rendelkezik. A bányavállalat ezt megoldotta: saját alkalmazottait tette tulajdonossá, hogy megfeleljen a közigazgatási követelményeknek. Tehát már az első szakaszban sem a helyi (polgárosodó) erők, a helyi közösség részvételével vált községgé, majd nagyközséggé Tatabánya: a település fejlődése mindig felülről vezérelt, hatalmi kérdés volt. Beluszky Pál elemzése szerint azonban Tatabánya nem vált szerves részévé a helyi közigazgatásnak, a szomszédos településekkel minimális volt a kapcsolata, azoktól elszigelten élte életét. Még ingázásról sem beszélhetünk ebben a korszakban. A várossá válás az elődtelepülések egyesítésével – noha többször felmerült 1947 előtt – csupán akkor válhatott valósággá, amikor 1950-ben az akkori belügyminiszter elrendelte: tehát ismét külső tényezők hatására lett város a négy elődtelepülés 1947. október 10-én. Tatabánya 1947-50 között csupán a birtokolta a városi címet: semmilyen funkció nem tette képessé arra, hogy a térségben szerepet játsszék a közigazgatásban, a környékbeli települések közötti kapcsolatok szervezésében, a kulturális életben, a szolgáltatásokban stb. Amikor 1950-ben megyeszékhely lett – a lakosság feltűnően magas száma mellett az akkori uralkodó párt dominanciája „szólt Tatabánya mellett” a határ mellett fekvő, szociáldemokrata érzelmű, polgárosodott Komárommal, az egyházi központ Esztergommal vagy akár az akkor még nagyközségi státuszú, de erősen városiasodott Tatával szemben.
Az 1950-es közigazgatási átszervezések idején központi (párt)akarat telepítette ide a megyeszékhelyet megillető funkciókat, elvéve Esztergomtól a megyeszékhelyi rangot. Döntöttek az új városközpont, a hatalmi funkciókat megtestesítő, reprezentatív középületek megépítéséről. A kor szellemének megfelelően, szocialista realista stílusban. A a központi döntések megvalósításában azonban a bányavállalat volt a mindenható az ekkor már megszervezett tanácsi rendszerben a helyi városi tanáccsal szemben, amely a bánya „filiáléja” volt (Makovecz Imre) - és ez így is maradt hosszú évtizedekig. Aztán a politikai elítéltek közreműködésével elkezdték építeni a szocreál városmagot, amely elképzelt formájában, Visontai Miklós tervező támogatott elképzelései ellenére teljesen sosem készült el: igazi városközponttá sem válhatott mind a mai napig. Ezt részben pótolta az egyetlen hely, a Fő térhez szervesen csatlakozó Szent Borbála tér, amelyet építészeti megoldása, környezete - legalábbis alkalmanként - közösségi fórummá avathatott.
S a városépítésből mi maradt a helyi közösségeknek? Másként fogalmazva: voltak-e, lehettek-e közösségek, amelyek rendelkeztek volna városszépítő, városfejlesztő tehetséggel, akarattal, erővel? Nos, a vékonyka polgárosodó réteg szépen elolvadt a munkásközpontú támogatások közepette – már a MÁK Rt. is beszabályozta, hogy hány iparos, kereskedő telepedhet meg az elődtelepüléseken, és milyen árakon dolgozhatnak; később a baloldal sorvaszotta el ezt a réteget, olyan önálló közösséget, amely nagyvonalúan támogatott templomépítéseket Tatabányán. Építészetileg néhány utca (Kandó Kálmán, Gábor Áron utca) ugyan még őrzi emléküket, de többségük gazdátlanul vár arra, hogy összedőljön, vagy a szegregáció bázisává váltak (Mésztelep). A hatajtós telepeken igazi közösségek alakultak ki: a kolóniaházak szanálásával, az új lakótelepekre kerülésükkel ugyan jobb körülmények közé kerültek az egyszerű bányászok, de új helyen új közösségek már nem alakulhattak ki.
A régi kisközösségek eltűnését, a várossá válás nyűgeit legfinomabban, legérzékletesebben a tatabányai munkásköltő, Sebestyén Lajos fogalmazta meg több versében. Csupán a rendszerváltás után a civil társadalom életre keltésével, megerősödésével indultak meg olyan kezdeményezések, amelyek valóban befolyásolhatják a városfejlődést.
A konferencia célja a reális helyzetfelmérés és a lehetőségek számbevétele volt: a konferencia utóéletét tekintve azonban úgy látszik, a következtetések le nem vonása helytelen irányba tereli a figyelmet. Tatabánya érdekérvényesítő képessége a régió más nagyvárosaival szemben igencsak elmarad a szükséges mértéktől. Ez annak is betudható, hogy az egyoldalú gazdaságszerkezet átalakítása nem segíti sem az értelmiségi, sem az önálló, autonóm módon cselekvő és gondolkodó polgári réteg megerősödését. Az irodalmi és kulturális élet kiteljesedését erősen korlátozza a kulturális koncepció hiánya. Csak egy példa: Monostori Imre a várossá válás 45. évfordulóján tartott konferencián Tatabánya irodalmi életéről értekezett: azóta csupán annyi változás történt, hogy Faludi Ádám országos hírű íróvá vált. A kulturális koncepció hiánya, a város idegenforgalmi stratégiájában komoly hátrányként megjelölt kontraszelekció, az értelmiség folyamatos háttérbe szorítása megbocsáthatatlan következménye például a Kreativ Zenepedagógiai Intézet, a jazztáborok és a jazzoktatás intézményes központjának megszüntetése: az egyik és máig egyetlen olyan pont, amely Tatabányát kivitte a nemzetközi porondra. A másik ilyen lehetne a kortárs művészet felkarolása, amelynek csírája a Szabadtéri Bányászati Múzeumban található, Lois Viktor Hangfürdőjében és a kortárs alkotók fémszobrásztáboraiban, amelynek szellemi társai megtalálhatók például Dunaújvárosban vagy Székesfehérvárott.
De Tatabánya adós maradt a hosszú távú koncepció mentén tervezett várostervezéssel is. Az ötletszerű beépítések, a torzón maradt (város)építészeti megoldások felemás arculatot adtak Újvárosnak, ezért még mindig a városközpont kialakításának gondjaival kell küzdeni. A Fő tér újabb átépítése, a közlekedés újjászervezése Mandel Tamás Ybl-díjas próbálkozása után (1967-73) óriási tehertétel a városnak. A Fő tér valójában a közepére felhúzott bankszékháznak köszönhetően egyszerű parkolóhellyé degradálódott csupán: az Életfa előtti teresedés pedig komoly forgalomkorlátozások után tölthet be közösségi funkciót - bár ez igaz a Szent Borbála térre is.
De sétáljunk kissé távolabb. A város központjában, a monarchia korabeli és felelőtlenül elbontott vasútállomás helyén épült fel a Konzum bevásárlócsarnok 1988-ban. Virág Csaba építész tervei azonban csak részben valósultak meg: a világhírű építész high-tech alkotásának csak a torzója épült fel. Úgy látszik, az új város, Tatabánya idegenkedik a high-tech minden formájától, holott új és főként ipari városként akár építészeti programjául tűzhette volna zászlajára a posztmodern eme elágazásának tudatos alkalmazását városépítési gyakorlatában: igazán jó építésszel kezdhettek volna! Virág Csaba ugyanis elismert tekintély e műfajban: Tatabányán pedig már megismerhettük az 1985-ben átadott Közművelődés Háza épületét (1984-1985), amely hasonlóképp járt, mint a Konzum: a Komép lefaragtatta az épület leglátványosabb elemeit, már meg sem építették a házat körbefogó butiksort, így ez az épület is torzó maradt. Ráadásul akkor még megyei munkás művelődési házként vezették be a köztudatba az új épületet (Magyarország Útikönyv, 1982): ki tudja, hányan tudtak azonosulni ezzel a fennkölt elnevezéssel. A bizonytalanságra utal, hogy az átadás után az épület funkcióját az intézmény nevének rangjára emelték: A Közművelődés Háza bizony elég körülményesen használható elnevezés.
Még egy mozzanat: az értékmegőrzés nem tatozik a fiatal város erősségei közé. Az, hogy a volt bányakórház, a város egyik patinás épülete ˝kicsúszott˝ az önkormányzat kezéből, aggodalomra is okot adhat. Korábban magántulajdonba került a volt Gerecse-étterem, a Zsdani, a Cifra-palota, a szabadtéri színpad: e szellemházak közül a Zsdani már végleg eltűnt a föld színéről, a szabadtéri színpad csak félig tűnt el, a Gerecse-étterem pedig Gerecse-üzletházzá alakult át egy évtizednyi küzdelem és sok-sok tulajdonosváltás után.
A fejlődésnek, az építészeti térfoglalásnak vannak látványos elemei is. A Vértes Center elkészültével még szembetűnőbb a kontraszt az új bevásárló- és szórakoztatóközpont és a régebbi a Konzum között. A gond nem a korkülönbségben rejlik: a high-tech bevásárlócsarnok fémszerkezetét átadása óta egyszer sem festették le, de akadnak, akik tovább árnyalják a képet: a Konzum ablakait kidobálták, a szemét ellepi el az egészet: a környék igazi porfészek. Csakhogy ez a város központja, ráadásul Tatabánya a vasúti közlekedésben elővárosi állomásként szerepel a tervekben, nemzetközi vasúti fővonal mellett fekszik, nem mindegy tehát, mi lesz a Konzum - vasútállomás sorsa. Pedig a Budapesti elővárosi vasutak fejlesztése 2007-2013. között érinti a tizenegy Budapestre befutó nagyvasúti és a csatlakozó HÉV vonalak célzott, agglomerációs forgalmi fejlesztését. Ezen vonalak egyik, kiemelkedő jelentőségű része a Budapest - Bicske - Tatabánya - Komárom szakasz.
A város története - az úgynevezett rendszerváltásig - a redisztribúció története (Germuska Pál), tehát ismét csak hatalmi kérdés volt. Tatabánya a bányászat stratégiai fontossága okán kiemelt előnyökben részesült más városokkal szemben, ám hogy ezzel jól sáfárkodtak-e a város vezetői, gazdái, az más kérdés. De ez az idő elmúlt, azóta a városnak (városvezetőknek) kell(ene) ügyesen érvelni, lobbizni a város jövője mellett. A jó városfejlesztéshez azonban szükség van a helyi erőkre, a polgárok együttműködésére, a hatalmi, városvezetési-irányítási és a városrészek közötti konfliktusok kioldására. A továbblépéshez - József Attila szavaival élve - „kell a közös ihlet!˝
Erre a felismerésre is szolgált jó példával a konferencia és az idegenforgalmi szakmai nap: Miskolc a kulturális alapú városfejlesztésben ért el eredményeket, olyannyira, hogy a teljesen esélytelennek tartott szocialista iparváros a Debrecent és Szegedet is megelőzve Péccsel együtt lett az Európa kulturális fővárosi cím egyik várományosa (azóta tudjuk, Pécs lett a hazai befutó). Salgótarján túllépett a bányászmúlt árnyékán: a hetvenes épekben épült városközpontja okán pedig a legszebb magyar városok közé sorolta Granasztói Pál, a kiváló tollú építész. De Tatabányán a városfejlesztésnek erre az aspektusára sajnos a vártnál kevesebben figyeltek, figyelnek fel.
Lukovich Tamás, a Magyar Urbanisztikai Társaság igazgatója írja egyik tanulmányában: „a város minden időben a kultúra foglalata, annak kifejeződése. Kultúrát kitalálni pedig nem, csak folytatni lehet. A város tervezése egyenlő polgárai kultúrájának, életmódjának tervezésével. A települések legfontosabb tőkéje a fejlődéshez (mint ahogy egy főépítészi konferencián szellemesen elhangzott): a mosoly. Nevezhetjük ezt emberi tényezőnek és kreativitásnak, ami az intézményrendszernél és a pénznél is előbbre való. Várost, vidéket vagy régiót igazán sikeresen csak pozitív energiát sugárzó, derűs és együttműködő emberek tudnak fejleszteni - legyenek azok szakemberek, vállalkozók, civil szerveződések vagy politikusok. És ahol nincs pozitív jövőkép, ott a közösség megsemmisül!˝
Tegyük még ehhez hozzá, hogy „a városépítészet a genius loci láthatóvá tétele˝ - vallja Norberg-Schulz építész. A hely szellemét a hatvanas években remek kis esszéjében megragadta Szombathy Viktor, olyan érzékenységgel, hogy a Tatabányáról elszármazott képzőművészek tavalyi tárlatán ezzel a lírai vallomással teremtettek hangulatot a modern alkotások befogadására. Pedig a jelek szerint a hely szelleme, amit az itt élők, az itt születettek Tatabányán, Tatabányában keresnek, elmúlt, megváltozott, polarizálódott. Már az elődtelepülések sem a régiek, „falvak a városban˝ - 60 év után is. És nem tatabányai, hanem alsógallai, felsőgallai, bánhidai identitással. Pedig az építészeknek, városfejlesztőknek az a feladatuk, hogy olyan tereket alkossanak, ahol a szellem segíti az embereket, hogy otthon érezzék magukat. Egy élhető városban. Ehhez pedig Hamvas Béla szerint csak annyi kell: „Nem hatalommal kell kormányozni, hanem szellemmel irányítani.”
A kiváló szakember szavaival ajánlom ezt a könyvet minden érdeklődőnek, szakembernek és a város sorsáért aggódó helyi polgárnak. Már vannak, vagyunk elegen.
((Az előadásokból válogatás és a kistérségi civil szervezetek bevonásával bemzutatkozó kötet jelentmeg, amelyet május 16-án mutattak be Tarjánban. E cikk szerzője és kötet szerkesztője az NCA-pályázat kidolgozója és projektfelelőse volt.) |
