A magát értékkutatóként definiáló szociológus, az “Új reformkor” megálmodója sokkal inkább a társadalomtól, mintsem a hitelét vesztett politikától várja azt, hogy az ország magára találjon. A nemrég megjelent Csapdák és egerek című könyvében egy új reformkor szükségességéről beszél.
Hova tűnnek a rehabilitációk és ingatlanfejlesztések nyomán a városokból kiszoruló szegények és cigányok? Mi várja őket, van-e esélyük a kitörésre? Ha nem tudnánk, a szociológusok megmondják nekünk. Kínos szembesülés.
Biztos befutónak tűnik egy uniós pályázaton az a különös monstrum, a székesfehérvári romterületre, az István-sír fölé tervezett, negyven méter magas toronyszerű építmény, amelyről megálmodói azt állítják, hogy a hajdani – elképzelt – bazilika egy 12. századi részletével, szelvényével lesz azonos.
Lukovich Tamással, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnökével, ˝A posztmodern kor városépítészetének kihívásai˝ című könyv szerzőjével beszélgettünk a város szellemi terének változásáról, a globalizáció és a hatalom városra gyakorolt hatásairól és a liberális várostervezés ellentmondásairól.
A városban több téma is nagy érdeklődést váltott ki az elmúlt időszakban: az újvárosi szellemházak – a volt Gerecse-étterem, a Turul mozi és a buszpályaudvar – jövője, a bányakórház, valamint a Bódis-hegyi lakópark építése fórumokon gyakran szerepelt. Most a Fő tér átépítése is bővíti a kört.
Régi és új: kibékíthetetlennek tűnő ellentét. A fejlődés imperatívuszának és a múlt költészetének ölelkezése-harca zajlik bennünk. Ragaszkodunk múltidéző dolgainkhoz, de él bennünk a fejlődés eszméje is. És ami kint van, ugyanaz, mint ami bent van. Városaink a műemlékek és a (poszt)modernizáció együttélésének, vitájának színterei.
Barabás Márton festőművész – aki 1952-ben Budapesten született és főiskolai tanulmányait 1977-ben fejezte be, s aki számos önálló kiállítást rendezett – 1993-94-ben egy nagyméretű, az állandóság igényével elhelyezett kompozíciót festett: a tatabányai Közművelődés Háza aulájában otthonra lelt nagyszabású pannót.
Nyugaton a nyolcvanas évek elején rájöttek, hogy a városépítészet összeköthető az arculatteremtéssel, az pedig hat a gazdasági fejlődésre - nálunk ez Lukovich Tamás, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke szerint a mai napig nem egyértelmű. A VII. Európai Várostervezési Biennále többek között ezen változtatna.
A tatabányai Közművelődés Háza - illetve az 1997 októberében felújítottan-átalakítottan megnyitott Tatabányai Múzeum - felé közeledvén izgalmas kérdéseket vethet fel, nehezen körvonalazható válaszokat keresgélhet a kultúra, a művészet Komárom-Esztergom megyei, illetve tatabányai értékeire kíváncsi, olthatatlanul szomjas Látogató.
Tatabánya - ahogy szakirodalom leegyszerűsítően fogalmaz - három falu, lakótelepek, üzemek és ipari övezetek laza konglomerátuma, amelyet 1947. október 10-én várossá egyesítettek. Azóta sok városrendezési terv, városfejlesztési elképzelés született. Az új építési törvénnyel új fogalmakkal kellett megismerkedni a döntéshozóknak és a városlakóknak egyaránt. Tóth Ferenc főépítésszel beszélgettünk.
