|
Kisalföld - táj és építészet |
| Hagyományok és változások |
 |
|
Itthon | A természetföldrajzi és kultúrtörténeti nagytáj fogalma a 18. században alakult ki, mintegy megkülönböztetésként a kárpát-medencei Nagy-alföld területétől. A Kisalföld sajátos, hegyek közé zárt táj: ma államhatár osztja ketté. |
|
|
A Kisalföld hétezer négyzetkilométernyi, medence jellegű sík vidéke, kisebb alsó-ausztriai és nyugat-szlovákiai területeket is magában foglalva, a Pozsony, Érsekújvár, Komárom, Kisbér, Pápa, Kőszeg és Sopron városok által határolt tájegységet jelöli. A nagytáj a Duna és mellékfolyói által szabdalt medence, a Fertő tóval és a Hanság lecsapolt tőzeglápjával.
Belső, kistáji osztottságát is a folyók határozták meg: Csallóköz (a Duna és a Kis-Duna határolta, folyami sziget), Szigetköz (a Duna és a Mosoni-Duna közti vidék), Mosoni-síkság (a Lajta alatt), Tóköz (a Répce mellett), Rábaköz (a Rába és a Répce között). A kisalföldi medencét nyugatról a Kis-Kárpátoktól a Kőszegi- hegységig, délről a Bakony lejtői és a Pannonhalmi-dombság, Sokoró határolja. Északon a nagytájhoz tartozik még a Vág Dunába ömlő völgyében Zoborvidék és Mátyusföld területe.
A Kisalföld a 10-11. századtól a magyarság egyik legjelentősebb összefüggő települési területe volt. A 14. századra a sűrű, többnyire egyutcás falurendszert a szabad királyi városok és földesúri mezővárosok hálózata, továbbá egyházi központok (Győr, Pannonhalma, Nyitra) kötötték össze. A középkori feudális közigazgatási rend legkorábbi központja Győr vármegye volt, körülötte Sopron, Moson, Pozsony és Komárom történeti megyékkel.
A táj központi területe a 16. század elején az ország egyik legjelentősebb gazdasági és kulturális régiója volt, a Kárpát-medence északnyugati kereskedelmi kapuját jelentette. A jobbágyság ház- és lakáskultúrájában a nagy-alföldivel rokon vonások mutathatók ki. A nyugati vármegyékben a 13. századtól német lakosság települt meg, később horvátok is gazdagították a táj etnikai képét. Moson megyében a németek a 18-19. századra többségbe kerültek.
A Kisalföld északnyugati része a 16-17. századi török pusztításoktól, majd a rendi-függetlenségi harcoktól is legkevésbé érintett területet jelentette. A keleti oldalon (győri puszták, Komárom térsége) a népesség háborús pusztulása nagyobb mérvű volt. A 18. században a Nagy-alföldről és Dunántúlról új magyar telepesek érkeztek, a sokorói dombvidéken pedig szőlőhegyi települések jöttek létre. A 18. század végére a középkori település-hálózat kiegészült és állandósult. Az út- és folyómenti, illetve szárazulatokat megült falvak száma elérte az ötszázat.
A protestantizmus főként Sopron és Győr megyék népessége körében terjedt el, itt alakult ki a magyar evangélikusság egyik legfontosabb bázisa. A református és evangélikus lakosság jelentős része kisnemesi származású volt. A népesség túlnyomó többsége az ellenreformáció, illetve rekatolizáció révén is megmaradt a római katolikus valláson. A nagytáj gazdálkodása a szántóföldi növény-kultúrák (búza, rozs, árpa) és az intenzív nagyállattartás (szarvasmarha, ló, juh) egyensúlyán alapult, amit a rétek, kaszálók és legelők viszonylag szabad használata is biztosított. A feudális szolgáltatások kötöttsége és súlyosbodása ellenére a jobbágygazdaságok – kistáji különbségekkel – a piacképes árutermelés szintjéig jutottak.
A paraszti és mezővárosi gazdaságok, illetve közösségek – a mezőgazdasági termelés és céhes iparok specializált fejlettsége révén – éltek azokkal a folyami és közúti kereskedelmi lehetőségekkel, amelyeket az ausztriai, cseh és morva területek piacai jelentettek.
A mezővárosok sűrűsége szempontjából a Kisalföld az ország legfejlettebb területe volt. Noha a városiasság különböző szintjén álltak e települések (földesúri jobbágyos, bérlős és úrbéres oppidumok), a gazdasági kultúra racionalizálását elősegítették. A falusi társadalom kétpólusú közösségei jobbágyokból és majorsági zsellérekből, később birtokos parasztokból és uradalmi cselédekből álltak, akik sok helyen településszerkezetileg is elkülönülten építkeztek.
A 19. században a Kisalföld nagy területén egységes vízrendezési terv valósult meg, melynek során – a Rába szabályozásával együtt – a Hanság mocsarát is lecsapolták. A kedvező természeti feltételek mellett a hasznosítható földterület fele szántóföld, negyede rét és legelő lett. A gabonakonjunktúrát is kihasználva különösen kiemelkedő volt a Szigetköz és a Rábaköz búzatermesztése. Az intenzív szénatermelés nagyarányú istállózó állattenyésztést (szarvasmarha, ló) eredményezett, de bőven jutott Pozsony és Bécs körzetének ellátására is.
A kétnyomásos szántóföldi művelésről a váltógazdaságra tértek át, az uradalmak (Magyaróvár, Nagycenk, Fertőd) példáját követve újításokat vezettek be. A helyi gépgyárak (Bokor és Kühne) termékei révén lehetőség nyílt a szántás, vetés és cséplés munkáinak gépesítésére. Így a század végére a nagyobb parasztgazdaságok rendelkeztek vetőgéppel, különféle ekékkel és vasboronákkal, lóvontatású járgányokkal. A közbirtokosság társulásainak (gépvásárlás és értékesítés) korai példáit is e területen találjuk.
A Kisalföld ipara és kereskedelme a városokban összpontosult. A mezőgazdasági feldolgozóüzemek közül a vízimalmoknak volt a legszámottevőbb szerepük. A céhes kisiparok közül különösen Komárom asztalossága és Győr fazekassága volt nagytáji hatású. Győr továbbító és elosztó kereskedelmi szerepe különösen a dunai hajózásban érvényesült (Ausztriába gabona és só, visszafelé vas és fa).
A Kisalföld népi építészetére a középkori eredetű elemek továbbélése, a 18. században rögzült építési hagyományok megtartása és az újabb anyagok és fejlettebb technikai megoldások együttélése jellemző. Így a 19. században általános a földfalazat (vert fal) és az égetetlen agyagos földtéglából (mórtégla) rakott fal. A vízközi területeken a sövényfalas építkezés emlékei is fellelhetők. Ugyan-akkor az ország más területeihez képest korán el-terjedt a házilag égetett tégla használata. Sopron környékén – a helyi mészkő felhasználásával – téglával vegyes falszerkezeteket építettek.
A lakóház alaprajzát a szoba–konyha–kamra beosztású, egybejáratos épület határozta meg, amihez a 18. század végére istállót is építettek. A lakóépületek alakulásában, a szalagtelek adottságainak is megfelelően, a hozzáépítés, a szoba, kamra és istálló többszörözése a jellemző, a család-szerkezet és gazdasági lehetőségek függvényében. Így alakultak ki a hosszú házak a telekbeépítettség soros jellegével és a lakó, terménytároló, illetve nagyállattartó funkciókkal egységben. A 18. század végén a kis mezővárosokban terjed az L-alaprajzú és keresztfolyosós lakóházak, az utcai és udvari bejárattal épített keresztházak építése. Mind a falvakban, mind a mezővárosokban a szalagtelkek végét keresztben épített, áthajtós cséplő- vagy szénáspajták zárták le, amiket szekérrel a telekvégi külső útról közelítettek meg.
A kisalföldi lakóházak utcai homlokzatára és tetőformájára a legjellemzőbb volt az egyenes oromfal és nyeregtető. Ennek számos helyi, kistáji változata alakult ki: ágasfás, sövényoromzatos és torombakötéses, nádfedelű ház; deszkaoromzatú zsúpfedésű ház; vakolathímes felfalazott oromzatú cserépfedésű ház. Az épületek rövid oldalának lekontyolása, illetve a felső csonka konty alkalmazása a Fertőmellékre volt jellemző. A terület hagyományőrzőbb vidékein (Győri-medence, Sokoró) napjainkig találhatunk külső ágasos, szelemenes tetőszerkezetű, lészás nádfedésű lakóházakat.
Ugyanakkor más vidékeken (Sopron környéke, Mosoni-síkság) a 19. század közepén állószékes tetőszerkezeteket építettek égetett cserépfedéssel.
A lakóházak mennyezete mestergerendás alátámasztású pórfödém volt. Az első szobai mestergerendán gyakran jelölték az építtetők nevét, vallási és társadalmi helyzetét, valamint az építés évszámát. A Kisalföldön két konyhai tüzelőformát találunk: a középre épített hasáb formájú sütőkemencét, felette nyílt tüzelőkkel (északnyugati részen) és a konyha hátsó falán túlnyúló, félgömb alakú kemencét (keleti részen), aminek belső padkáján fűztek. Mindkét tüzeléstechnika középkori eredetű, s hagyományba ágyazottságát mutatja, hogy a múlt század végéig a nagytáj középső területein ilyen kemencékben tüzeltek.
A szobai tüzelők is igen sokoldalú képet mutattak a kívülről, konyhából fűthető rendszerben: házilagos lapos kemence, céhes szemeskályha és manufaktúrás táblás kályha. A századfordulótól terjedt a belülfűtős cserépkályha, ami a szabadkémények lepadlásolásával és felfalazott kémények építésével járt. Az így füstelenített konyhákban a takaréktűzhelyek több változata jelent meg.
Az alapvetűen magyar lakosságú Kisalföld a népi kultúra 18-20. századi alakulásának, fejlűdésének szempontjából tanulságos terület. A falusi és mezővárosi kultúra nagytáji belső fejlődésének sok összetartozó tárgyiasult és tudati eleme maradt fenn, főként a 19. században. A legjellemzőbb településszerkezet az orsós útifalu.
Az építmények berendezésében láthatóak a 19. századi és 20. század eleji polgárosulás táji folyamatai, a még hagyományos keretek közötti átalakulási fázisok. A szentendrei skanzenben láthatóak például a technikatörténeti értékű, kisipari és szolgáltató objektumok és berendezések is: közösségi kovácsműhely, uradalmi szőlőprésszín, tiprómalom, robbanómotoros meghajtású kamrai malom, időszaki takács- és cipészműhely, szatócsbolt. A szakrális építményeket a fogadalmi kápolna, a harangtorony, a kegyszobrok és a kálvária képviseli. (Forrás: skanzen.hu)
Háttéranyagok
|
|
|
Szöveg: pont |
|
|
|
| English Gym & Fun |
|
|
|
 |
|
| Dózsakert |
|
|
|
 |
|
| Nyitnikék |
|
|
|
|
|
| Weblapok |
|
|
|
|
|
| EST |
|
|
|
|
|
|
