 |
Régi és új összehangolása az épített környezetben: többek között ez a feladata az Országos Műemlékvédelmi Hivatalnak. A hivatal elnökével, dr. Entz Gézával beszélgetünk.
– Ma, amikor a világ városai egyre inkább uniformizálódnak, egyforma banképületek és üzletközpontok tömege épül, az utcán járkáló emberek pedig már nem nagyon látnak túl a kirakatszinten, van-e értelme a műemlékvédelemnek?
– Ha a műemlékvédelem történelmileg kialakult elvei érvényesülni tudnak a településfejlesztés koncepcióiban, az az uniformizálás ellen hat, hiszen akkor a sokszínűség -- külső és belső terekben egyaránt -- érvényesül. Nagy szerepe van a műemlékvédelemnek abban, hogy a fejlődés szempontjából elkerülhetetlen változások ne a műemléki környezet, az épített örökség rovására, ne ennek lerombolásával történjenek. E téren jó és rossz példák egyaránt akadnak. Ha elmegyünk Londonba, és a Temze-partot megnézzük, látjuk, hogy felhőkarcolók dominálják a tájat. Aztán elsétálunk a Westminsterhez, amelynek környéke egészen más képet mutat. Budapesten negyven-ötven évig komoly fejlesztés nem volt, a szocialista lakótelepek -- az óbudai kivételével - a város szélén épültek, távol a műemléki környezettől. A városkép egészét tekintve területeken jelentős fejlesztésekre nem került sor. Még egy kivételt említhetnénk, a túlzott méretével véleményem szerint még ma is zavaróan ható Intercontinentalt. Tehát ötven év csendes pangás jellemezte Budapest életét, és így megmaradhatott az előző nagy fellendülés korszakában kialakult városkép, a historizmus, az eklektika dominanciája. Rendkívüli épületegyüttesről, különleges értékről van szó, amelynek megőrzése fontos feladata a műemlékvédelemnek. A védelemnek két szintjét különböztetjük meg, országos és helyi védelemről beszélhetünk. E két védelmi struktúra összehangolása, a megfelelő jogszabályi és finanszírozási formák kialakítása a feladatunk. Mert a műemlékvédelemnek akkor lesznek esélyei arra, hogy nem vesztesként hagyja el a pályát, ha át tudunk térni a műemlékvédelemmel kapcsolatos tevékenység piaci viszonyainak megfelelő befolyásolására, és a műemléki támogatási rendszer kialakítására.
– A posztmodern építészek szokták mondani, hogy a távol-keleti országok pechje az volt, hogy már a modern építészeti korban meggazdagodtak, és teleépítették városaikat ronda felhőkarcolókkal. Mondhatjuk, hogy nekünk az volt a szerencsénk, hogy a szocializmus a gazdasági, így az építészeti pangás időszaka is volt?
– Igen. Ez a korszak ha nem is örökségvédelmet, de egy állapot konzerválását jelentette. Alapvetően hadigazdálkodás uralkodott, és az olyan típusú fejlesztések, melyekben a társadalom erői szabadon megjelenhettek volna, rendszerszerűen kizártak voltak. Passzív, akaratlan védelemről beszélhetünk. Nagyobb baj, hogy a karbantartás is hiányzott, és az infrastruktúra sem fejlődött kellőképpen. Nem volt rá szükség, hiszen a tank bárhol elmegy.
– Óbuda lerombolását említette az előbb. De Óbuda végső lerombolása jóval a lakótelepesítés után, a nyolcvanas években történt meg. Miközben a hazai sajtó Ceausescu falurombolási terveit kárhoztatta, szó nélkül eltüntették az újlaki negyedet, lerombolták a Bécsi út házsorát, az utolsó olyan utcát, ahol Óbuda szelleme élt. Lerombolták a múltat, a genius loci elillant. A szellemtelenített helyre aztán egyszintes, múltat hazudó giccsházakat építettek.
– Ezeknek a házaknak semmi közük Óbuda múltjához, ezzel egyetértek. De ha Óbudáról beszélünk, jusson eszünkbe az is, hogy az Árpád hídra felvezető út megépítésekor az előkerült római emlékeket hatalmas küzdelem árán megmentették. Ez csodának számított abban a korban, hiszen nem volt rendszerszerű, hogy egy fontos építkezésen ilyesmivel foglalkozzanak.
– Hogy miféle harcok folynak műemlékvédők és városfejlesztők között, azt nagyjából tudjuk. De hogyan zajlik új és régi harca önben, belül? Miközben a múlt értékeit szeretné óvni, hogyan vélekedik a fejlődés fontosságáról?
– A rendezési tervekben úgy kell meghatározni beruházásokat, hogy ez lehetőség szerint ne a régi értékek letarolását jelentse. Az értéket persze többféleképpen lehet definiálni, vannak kulturális, művészeti, szellemi értékek, amelyek megtestesülnek a múlt ránk hagyott, épített örökségében, szerkezetben, formában, egyébben. Emellett léteznek jelenkori szükségletek, amelyek szintén értékek megvalósítására irányulnak. A kettőt elvileg nem szabad szembeállítani egymással, azt kell elérnünk, hogy ezek az értékvilágok harmonikusan éljenek együtt. Ehhez az építészek, várostervezők, településfejlesztők arányérzéke szükséges. Ez részben kultúra kérdése, de fontos gazdasági összefüggései is vannak. A befektetők általában legszívesebben tabula rasát csinálnának, hiszen rövid távú érdekek mentén haladnak. Ezzel nem tudunk megbékélni, de a hosszú távú érdekekkel lehetséges a párbeszéd, hiszen a műemlékvédelem érdekei is hosszú távúak. A modernizáció első fázisát jelenti, amikor a rövid távú érdekek érvényesülnek. A baj az, hogy ilyenkor a gyors megtérülés vágyával alacsony minőség jár együtt.
– Ez azt jelenti, hogy a ˝hosszú távú érdekek˝ kategóriája nemcsak időbeli kategória, hanem kiterjedtebb, holisztikusabbb gondolkodást is jelöl?
– Igen, a hosszú távú szemlélet nagyobb térbeli összefüggésekben, hosszabb folyamatokban tud gondolkodni. Ha egy önkormányzatot az azonnali pénzbevétel vágya motivál, akkor nem fogja megnézni, hogy a szóban forgó területnek melyek a belső értékei. Mindenképpen a holisztikus megközelítés volna az ideális. Ugyanakkor vannak olyan anyagi kényszerek, amelyek behatárolják a lehetőségeket. Más esetben pedig azt látjuk, hogy megvan az anyagi forrás, mégsem szül holisztikus szemléletet. A hosszú távú gondolkodás végső soron kulturáltság kérdése. A másik probléma az, hogy ezek az érdekek a képviselő-testületeken keresztül érvényesülnek, a képviselőknek viszont fő céljuk az, hogy négy év múlva újraválasszák őket. Ha egy képviselő választói tábora nem érzékeny a kulturális örökség megőrzésének kérdéseire, akkor ő maga sem lesz érzékeny. A gazdaság szürke, vagy annál sötétebb tereiről pedig ne is beszéljünk. Ez a szféra is komoly szerepet játszik az épített összkép alakulásában.
– Ha van valahol egy még viszonylag organikus, történelmi negyed, és elkezd ˝fejlődni˝, hol van az a fejlettségi szint, ahol a hely szelleme elszökik, és a korábban a múlt levegőjét árasztó környezet vitrinbe rakott porcelánbabaként kezd viselkedni? Vizsgálják-e a hely szellemét a műemlékvédők, gondolkoznak-e róla?
– Voltak túlkapások, amikor a műemlékeket preparátumként próbálták védeni. A Budai Várban is látunk erre példát. Ez nem követendő. Az építész ízlésétől függ, hogy hol tudja megtalálni egy nagyon sok periódust felmutató, és ezekből még rögzíthető értéket hordozó épület esetében azt a megoldást, amivel a megfelelő modern funkciót és az egységes megjelenést is biztosítani tudja anélkül, hogy a történeti értékeket tönkretenné. Bizonyos értékeket ki kell emelni ebben az új megoldásban, mások viszont már csak a tudományos dokumentációban fognak helyet kapni.
– Hogyan dönti el a műemlékvédelem, hogy mi számít műemléknek? Kiszállnak mondjuk egy kisvárosba, megállnak egy épület előtt, és azt mondják az ott élőknek, hogy na kérem, ez a ház mostantól műemlék?
– A törvényben meg lehet nézni a megfogalmazást. Műemlékké nyilvánításra egyébként bárki tehet javaslatot. A Műemlékvédelmi Hivatal csak a szükséges előterjesztést készíti el. A műemléki lista bővítésével kapcsolatban szakmai igények is megfogalmazódnak. Mostanában fogalmazódik meg az az igény, hogy az elmúlt száz év építészete is képviselve legyen a műemlékállományban. Bár a közérzület ma még nem áll egy emberként egy ilyen igény mögött.
– Vajon a közérzület terén érzékelhető valamiféle fejlődés? A szocializmus arra is ránevelte az embert, hogy ne törődjön a környezetével. Tapasztalható e téren változás?
– A rendszerváltás után javulni kezdett a helyzet. Ha ma bárhol körülnézünk az országban, azt láthatjuk, hogy a helyi lakosság egyre több gondot fordít a környezetére. Virágokat lehet látni a településeken, a homlokzatokat rendbe hozták. Úgy tűnik, elindult valami fejlődés.
– Említette, hogy a képviselők akkor fogják elérendő céljaik közé a környezet, a műemlékek megóvását, ha ez népszerűségük növekedésével jár együtt. Mennyire lehet reklámozni a műemlékvédelmet? Tudjuk, hogy az ellenáramnak, a globalizációnak hatalmas a reklámja, a fogyasztói társadalomban élő emberre tett hatása.
– Jó programokat kell szervezni. Nagyon fontosnak érzem a pénzügyi háttér megteremtését, hogy egy olyan biztos forrás álljon rendelkezésre, ami lehetőséget ad arra, hogy előre kalkuláljunk. Részben adókedvezményre, részben pedig egy olyan pályázati rendszerre gondolok, amelynek pontosan, hosszú távra meg vannak határozva a céljai, és nem változnak évente a szempontjai. Tartós finanszírozási rendszert kell kialakítanunk, különben csak kirakati mutatványokra lehetünk képesek. Az viszont nem fogja meggyőzni azokat, akik nincsenek benne ebben a kirakatban. És ez lesz a többség. Az a műemlékvédelmi propaganda, ami nem fordítható le pénzre, nem fogja meggyőzni a tömegeket, akármilyen szép videofilmeket vetítünk nekik a tévében, vagy akármilyen hatásos beszédeket mondunk ünnepi alkalmakkor. (Forrás: Merítő)
Végh Attila
|
