A város szellemi terének változásáról

Beszélgetés Lukovich Tamással

– A város valamikor az ideális világnak, a szellem világának földi meghívása -- megjelenése volt. Később Mumford szerint a város az anyagcsere, a termelés központjává lett, kialakult a ˝kokszváros˝. Még ez is valós, akár azt is mondhatnánk, ökológiailag értelmezhető forma. De a mai város már csak a káprázatról szól.

– A város szerintem eredendően is csak torz tükörkép volt. A mennyei város torz tükörképe. A környezetünket alkotó technológiák -- elsősorban a közlekedési és információs technológiák -- őrült sebességgel fejlődnek, azonban gondolkodási mechanizmusaink több ezer év alatt nem sokat változtak. Ennek ellentmondásait tükrözi a posztmodern város. Számos alkalommal hallom, hogy panaszkodnak az emberek: csúnya ez vagy az a ház, szemetesek az utcák, többek szerint a várostervezőknek sem szabadna ekkora szabadságot engedni. De hát mi végre ez az elégedetlenség? Miért lenne a város jobb, mint mi? A város a mi tükörképünk, saját ideáink fizikai lenyomata. Miért várjuk el tőle, hogy jobb legyen, mint a mi egymás közötti viszonyaink, titkolt vágyaink, sötét gondolataink, bűneink.

– Hogyan lehetne meghatározni a városfejlődésnek azt a stádiumát, amit posztmodern városnak nevez?

– A jövő évezred városát két trend jellemzi. Egyrészt először a történelemben, akár egy hegy tetején ülve is, valós idejű gazdasági vagy akár intim kapcsolatokat tarthatunk fönn a világ bármely pontjával. Tehát kezdenek megszűnni azok az évezredes sűrűsödési okok, amelyek a város létrejöttéhez vezettek. Ugyanakkor ezek az információs technológiák nem válnak a szó hagyományos értelmében közművé. Tulajdonosaik -- monopóliumok, multinacionális magántársaságok -- döntésén múlik, hogy mely helyeket, csomópontokat kapcsolják be a globális hálózatba, illetve melyeket hagyják ki. Ebből a nézőpontból a sűrűsödési okok ismét, talán az eddigieknél is erősebben működnek. Bár még csak a kezdetén vagyunk az információs társadalomnak, az nyilvánvaló, hogy nem egydimenziós, könnyen leírható városfejlődési trendeket generál. Egyrészt fellazul a város, másrészt bizonyos helyeken új típusú sűrűsödések jönnek létre. A mai posztmodern kor jellegzetes városalakulatai, a globális városok, egyre élesebb versenyt folytatnak a globális fogyasztási és szórakoztatási primátusért, ami újabb tőkét és további lehetőségeket jelent számukra. Ebben a folyamatban a város felfedezi, hogy az imázs-formálás összeköthető a gazdasági fejlődéssel. A posztmodern városfejlődésben a siker kulcsa a különlegesség maximalizálása. A városépítészet, ami hosszú ideig meglehetősen háttérbe szorult, a 80-as évektől ismét a reneszánszát éli.

– Ismét a káprázatnál kötöttünk ki.

– Igen, a modern kor városépítészete a káprázat jellegének tudatos formálása -- manipuláció. Én ezt nem tekintem feltétlenül rossznak. Az a lényeg, hogy tudatosan, a cél érdekében formáljuk az imázsunkat, ha úgy tetszik, a káprázatot annak érdekében, hogy egyfajta globális színjáték keretében eladhassuk magunkat a világszínpadon. Egyre fontosabb a befektetési pénzek megszerzése szempontjából, hogy az adott közösség, város bizonyítsa magáról, hogy képes globálisan is jelentős rendezvényeket szervezni. Ebben nagyon fontos a városépítészet. Igen, káprázatot termelünk, művi világokból építkezünk. A művilágok egyik legjellemzőbb építőkockája a tematikus park, melynek archetípusa a vidámpark és a skanzen -- ahol a téridőnek egy sajátos sűrítményét kapjuk. Gyorsan fogyasztható kulturális gyógypasztillaként elfogyasztjuk és mehetünk tovább. Ennek színtiszta állapota Disney Land, de ilyenek a lakóparkok, üzleti és bevásárlóparkok is. Tulajdonképpen egy bevásárlóközpont -- ˝csodás˝, befelé forduló virtuális utcácskáival, boltjaival --, egy sohasem volt fedett városközpont. A tematikus parkokban, pszeudoköztereken az ellenőrzött társadalom keretei között élünk. Észre sem vesszük, hogy kamerák előtt mozgunk - az irodaház bejáratától a bankhivatalig. A műanyag bankkártyánkról elvileg meg lehet mondani, hogy a világ mely részén jártunk, mit fogyasztottunk és mennyiért. Lassan az életünk minden pillanata komputerrel vagy filmen ellenőrizhető. Látszólag főutcán sétálunk a bevásárlóközpontban is (mert úgy tervezték, hogy legyen egyfajta ˝főutca-nosztalgia˝) és eközben elfeledkezünk arról, hogy végül is magánterületen vagyunk, ahol finoman kommunikált játékszabályok szerint a klímától kezdve a viselkedésünkig mindent kontrollálnak.

– Tehát a gombamód szaporodó bevásárlóközpontok építésekor is a város távolabbi, globális-gazdasági optimalizációja történik. Na de az ott élők? Mindeközben a város egyre kevésbé lakható a helyszínen. Hiszen a város az ott élő emberi közösség szellemi-lelki-testi környezete. Az az érzésem, hogy éppen ez, a város valódi, környezeti funkciója sikkad el. Mintha egy hatalommal bíró kisebb közösség játszana a várossal.

– Azért nem olyan rossz a helyzet, hiszen ez rajtunk is múlik. Az ott élőknek igenis komoly beleszólása van abba, hogy mi történjék körülöttük. Bár a városépítészet mind jobban kötődik a globális PR-tevékenységhez, ezzel párhuzamosan felfedezte a kis helyi közösségeket is, melyek -- szinte ellentámadásként -- identitásuk megőrzése céljából használják. Nem véletlen, hogy ugyanez a korszak a melegágya a helyi identitás megőrzése érdekében szerveződő mozgalmaknak is (utcaszépítések, zöldítés stb.). Nagyon sok múlik a helyi vezetőkön. A szakemberek, a városvezetők felelőssége a demokratikus döntési mechanizmus biztosítása. A demokrácia lényege a szememben a választási lehetőség, a választék biztosítása. Például vegyük a kiskereskedelem evolúcióját: az utcai árustól a piacon át, majd a fő utcák kis üzletei, nagyáruház a városközpontban, bevásárlóközpontok a város szélén, katalógus-áruház, internetes vásárlás. Az igazán sikeres nagyváros ezen formák mindegyikének biztosítja a békés egymás mellett élését, tehát színes választási lehetőséget ad (a Bosnyák téri piactól az internetes amerikai könyváruházig). Az egyik nem kioltja a másikat, hanem együtt biztosítják a választékot. A lényeg, hogy bárki párhuzamosan használhatja mindegyiket. Mindent ott veszek meg, ahogy kényelmesebb -- ebben áll a szabadságom. Ez igazán izgalmas, plurális, mondhatnám, hedonista -- ettől igazán jó, izgalmas egy város. A liberális nagyváros az emberi igények legszélesebb skáláját is ki tudja elégíteni.

– Hogyan néz ki az ilyen sokszínű város a szimbolikus környezet szempontjából? Az organikus nagyságú közösségek esetében a különböző szimbolikus világokat jól értelmezhető határok választották el egymástól. Az ott élők számára saját környezetük érthető volt, sikerrel kapcsolta őket a környező világhoz, az univerzumhoz. A modern nagyvárosban azonban egymásra rétegződve, egymást kioltva, és lebontva jelennek meg a szimbólumok. Szimbolikus (a) káosz. Szinte nincs is más mód az ott élők számára, mint a leválás, bezáródás.

– Ez nem meglepő. Manapság a szimbólumoknak egyre kevésbé van univerzális jelentése, töltése számunkra. Egyre nehezebb a szimbolikus-asszociációs világot tervezni, mert mind kevesebb közös értékünk van. Figyeljük meg: a régi, klasszikus városokban rendezettebbnek, tisztábbnak tűnik az élet. Harmonikus utcaképek sorjáznak, mert mindenki olyat épített, ami idomult a másikhoz. A tradíció, a közös érték volt az a genetikus kód, ami az egészet ilyen gyönyörű együttesként létrehozta és fenntartotta. A közös kulturális kód, ami szinte varázsütésre megszervezte az élethez szükséges alapmintákat, már eltűnt. Szabályokkal, törvényekkel, építési bírságokkal és ˝rendőrködéssel˝ próbáljuk egyre reménytelenebbül helyettesíteni.

– Tehát fogadjuk el, hogy gyökértelenné válik a városi közösség, esetleg új (típusú) gyökereket kell kialakítania?

– A 21. századi fejlődéshez a kulcs a kreativitás és az innováció. Azok a helyek lesznek előnyben, ahol sikerül kialakítani az ehhez szükséges szellemiséget. Ahol egyrészt képesek bekapcsolódni a látható és láthatatlan globális rendszerekbe, hálózatokba, és globális csomópontként folyamatosan szerepelnek a nemzetközi színpadon, ugyanakkor párhuzamosan olyan helyi hálózatokat tartanak fönn (kávéházak, korzók, múzeumok stb.), ahol az embereknek lehetősége van a szemtől szembe találkozásra is. Mert a kreativitáshoz mindkettőre szükség van. Párizsban például kitaláltak és kipróbáltak egy merész elképzelést, ahol a gépészeti elemek is megjelennek a szemlélő előtt. Ennek eredménye a Pompidou-központ. Miért is ne engednék meg maguknak? És mi lesz, ha csúnya lesz? Hát édes istenem, ilyenek vagyunk. Egy csúnya épület elfér. Ha meg jól sikerül, akkor az önmagában siker. Hihetetlen szellemisége van ezeknek a nagyvárosoknak.

– Szükség is van a kreativitásra, mert a várostervezés folyamata egy kicsit fából vaskarika. Hiszen a természetben egy adott faj és környezete kapcsolatát az evolúciós folyamatok évmilliói biztosítják -- a várostervezőknek ezt a kapcsolatot néhány hónapig tartó tervezési munka során kellene kialakítani.

– Ezt és ehhez hasonló problémákat elemez a behaviorista várostervezés itthon még nem eléggé ismert irányzata. A klasszikus művészeti, esztétikai megközelítés és a modernizmus (funkcionalista gondolkodásmód) után ez a várostervezési iskola a viselkedéstudományok eredményeit használja kiindulási pontként. Ezáltal érzékenyebb, a társadalmi igényekre gyorsabban, rugalmasabban reagál. Célja, hogy kevesebb receptet és sokkal több megfigyelési tapasztalatot alkalmazzon a tervezésben. A tervezés folyamatának minden fázisába bevonják az érintetteket annak érdekében, hogy feltárják a helyzetet jellemző igényeket, érdek- és értékviszonyokat, megismerjék az ott lakók jövőképeit. Ez érzékenyebbé teszi a tervezést a városban élő ember folyamatosan változó igényeire.

– Mégis úgy tűnik, a városi jövő egyre inkább a hatalmi központokról szól. Ha nem akarom a bevásárlóközpontot, akkor is meglesz, mert olyan iszonyatos tőke koncentrálódik mögötte, amely elsöpör bármilyen egyszerű emberi elképzelést, akaratot.

– A baj nem a bevásárlóközponttal van, hanem azzal, ha azt ész nélkül elkezdjük használni. Ha kevés ember menne be, nem lennének ilyen központok. Ha meg sok ember megy be - mint ahogy megtörténik -, akkor el kell fogadni, hogy ilyenek vagyunk.

– Azért ez igencsak függ a kommunikációs technikák torzító hatásától, ami megint csak pénzfüggő. Sokan bemennek, és mind több ilyen hely lesz. Mert a liberális városfejlődés ˝virágozzék minden virág˝ jelszavát ténylegesen csak a tőkével rendelkezők képesek lefordítani konkrét tettre. Egy idő után így ez önmaga ellen hat.

– A liberális gondolat önmaga ellen fordul. Igen, ez igaz, de kerekítsük le a másik oldalról is. Az önismeret oldaláról. Nézzük meg például az annyit szidott McDonald´s-eket. Ezek mindenütt képesek azt a megszokott színvonalat hozni, ami a volt keleti blokk országaiban, úgy gondolom, sokszor nívósabb környezetet biztosít, mint az ottani standard -- bár a McDonalds -- környezetnek nincs sok köze a szellemi környezethez.

– Milyen lehetőséget lát az emberi léptékű város újabb megjelenésére? Bízhatunk-e a várostervező teoretikusok eredményeiben?

– Ez a teóriától függ. A hátam borsózik attól, ha valaki adott neveltetéssel, anyagi háttérrel, kultúrával előírja, hogy mi a jó nekem, és hogyan kell élnem. De meggyőződéssel vallom, hogy az említett, megfigyelésen és részvételen alapuló várostervezés kiutat jelenthet a jelenlegi helyzetből. (A beszélgetést készítette: Régheny Tamás.)

Forrás: Merítő

Utolsó módosítás: 2008. szeptember 14.  16:56

nyomtatás | küldés e-mailban