A váraink hadászati fontosságáról |
|
| Lakóhely, védelmi centrum, rom, műemlék | |
 |
|
|
Itthon | A középkori várak valaha a legfontosabb építmények voltak. Uradalmi központ, főúri lakóhely, a katonák szállása, a háborsú időkben a védelem egyetlen biztos láncszeme. A Kárpát-medence - és régiónk - bővelkedik példákban mindegyik esetre, Tatától Nagyvázsonyon, Gesztesen át Esztergomig vagy éppen Győrig. Mindegyik várnak, erődnek megvan tehát a maguk sajátos törénetük. Életük - még romjaikban is. |
|
|
|
A Kárpát-medencét meghódító magyarok új hazájukban őskori földvárakat, a rómaiak katonai táborait és falakkal övezett városait, illetve a szlávok várait - például Novi Gradot (Nógrád), Csorni Gradot (Csongrád) - találták. Eleinte általában ezeket használták, később ezek helyére épültek a magyar várak, amelyek a 10–12. században szinte kivétel nélkül királyiak voltak, mert csak az uralkodó és családja rendelkezett a felépítésükhöz szükséges anyagi javakkal, de nem engedtek másnak várat építeni. A nemesség földsánccal vagy palánkkal megerősített, fából emelt udvarházakban lakott. A tatárjárás (1241–42) után világossá vált, hogy az országot az ellenségtől sikerrel megvédeni csak erős vár rendszerrel lehet - példa erre Esztergom. IV. Béla király szorgalmazta, és kiváltságokkal, kedvezményekkel segítette a várépítést. A megerősödött főurak sajnos nemegyszer belháborúkkal dúlták az országot. IV. Béla trónkövetelő fia, a későbbi V. István is viszályt szított apja ellen, és a belvillongások csak fokozódtak az Árpád-ház uralkodásának vége felé. Ennek egyik szomorú példája Veszprém várához fűződik. 1276 nyarán a királyi házhoz hű Csák Péter nádor katonáival lerohanta az osztrák hercegekkel szimpatizáló Németújvári Péter püspök székhelyét. Iszonyatos mészárlás után, amelyben a papokat sem kímélték, felgyújtották a várat, súlyosan megrongálták a székesegyházat, kifosztották a püspökséget. Az Árpád-ház kihalása után (1301) az Anjou-családból származó Károly Róbert király teremtett rendet. Jó száz évvel később – a délről közelgő török támadás egyre növekvő veszélye ellenére – ismét belviszályok jellemezték az országot, ez így volt az újkor hajnalán a 16. század elején is. A végvár rendszer kialakítása nem a mohácsi csatavesztés (1526), hanem csak Buda 1541-es török elfoglalása után kezdődött meg, először hevenyészett, majd tervszerű módon. A három részre szakadt ország ˝magyar˝ részén a főurak gyakran váltogatták hitüket és uralkodóikat. E ˝hűtlenségek˝ és a törökök elleni harcok során a legtöbb vár szinte követhetetlenül sokszor cserélt gazdát. A Dunántúlon levő végvárak, bár menedéket adtak a környékbeli lakosságnak is, végső soron a Habsburg-ház, Ausztria és a keresztény Európa érdekeit védték. Mindezek ellenére a várak állapota általában fokozatosan romlott, az uralkodók azokat elhanyagolták, a katonákat rapszodikusan fizették. A törökök kiűzése után a várak jelentősége megszűnt, és nehogy a királyi házzal szembeni ellenállás fészkei lehessenek, 1699-ben elpusztításukat rendelték el Bécsben. Ez a Dél-Dunántúlon meg is történt, de az északi részeken a Rákóczi-szabadságharc lelassította ezt a folyamatot, sőt Várpalota, Csesznek, Sümeg, Pápa, Csobánc vára fontos szerepet kapott a labancok elleni harcban. A szatmári béke (1711) után a császári hadvezetés ezeket is vesztésre ítélte, és a 18. század elején folytatódott a még álló várak és városfalak bontása, valamint a vizesárkok beépítése, de arra is volt példa, hogy a várakat – tulajdonosaik igényei szerinti – lakóhellyé alakították át. Máshol a főurak rezidenciájukat a barátságosabb, otthonosabb kastélyokba tették át. Így azok zöme a 18–19. században barokk, illetve klasszicista stílusban épült, kisebb-nagyobb parkkal, kerttel övezve. Kezdetben a francia park volt a divatos, később a természethű angolkert. (Forrás: vpmegye.hu) |
|
|
|
Szöveg: vas/vpmegye |
Utolsó módosítás: 2005. február 09. 17:26 |
|